Jellemzői:
kényszergondolatok, amelyek befolyásolhatatlanul vissza-visszatérő, az egyén
számára is értelmetlennek, vagy tőle idegennek, pl. erkölcsi szempontól
elfogadhatatlannak tűnő kínzó gondolatok, vagy késztetések, amelyek ellen küzd,
de mégsem tudja megakadályozni, hogy tolakodó módon az eszébe jussanak.
Kényszercselekvések: olyan, sokszor szertartásos, de valójában célszerűtlen,
ismétlődő cselekvések, amelyek célja legtöbbször a kényszergondolatok okozta
szorongás csökkentése, vagy valamely következmény, pl. baljós esemény
elhárítása. Fenti tünetek legalább hetek óta, szinte mindennaposan fennállnak.
„Különös" betegségről van szó. Különös, mert a hétköznapi gondolkodás számára alig érthető tünetekről van szó, és talán éppen ez az egyik fő oka annak, hogy a kényszerbetegségben szenvedők általában rendkívüli módon titkolják a betegségüket. Pedig nem is ritka betegségről van szó, hiszen a vizsgálatok szerint a lakosság kb. 2-3%-a szenved e kórképben, ám a szégyenérzet miatt csak a betegek töredéke fordul orvoshoz, és többnyire csak hosszú évekig tartó szenvedés után.
Fontos tudnunk, hogy "kényszeres" jellegű gondolatok és cselekvések teljesen egészséges embereknél is előfordulnak. Nem betegségről van szó például akkor, ha elutazás előtt többször ellenőrzi valaki, vajon jól bezárta-e az ajtót, vagy kétszer is megmossa a kezét, mielőtt a kisbabájához nyúl. Főként nagyobb lélektani megterhelést jelentő helyzetekben, így a vizsgát, szereplést, vagy valamilyen jelentős életeseményt megelőző lámpaláz hevében önkéntelenül is, varázslás-szerű, babonás gondolataink lehetnek, értelmetlen rituálékat végezhetünk azért, hogy feszültségünket levezessük. "Kényszeres" vonások ismerhetők fel az ünnepi ceremóniákban, a szokásos, hétköznapi életünk számos egyéb területén is, és természetesen nincs semmi „beteges” az ünnepi szertartások során meghatározott számban ismételgetett imákban, énekekben, szertartásos mozdulatokban sem.
A valódi kényszerbetegség általában az alábbiakról ismerhető fel:
Olyan gondolatok tolakodnak ismét és ismét a beteg tudatába, amelyet önmagától idegennek érez, ugyanakkor tudja, hogy ez mégis csak az ő saját gondolata! Általában nagyon zavaró, az illető egyén által elítélendő, bűnős, parázna, trágár gondolatok ezek, ezért megpróbál valamiképp küzdeni ellenük. Eltereli a figyelmét, igyekszik erőszakkal "letiltani" a visszatérő, gyötrelmes gondolatokat, de hiába minden, a beteg úgy érzi, semmit nem tehet ellenük. A kényszergondolatok gyakran értelmetlennek tűnnek, és értelmetlenségükkel a beteg is tisztában van. Lényeges vonásuk, hogy az akarattól függetlenek. Tudja például, hogy teljesen fölösleges 25-ször egy bizonyos dologra gondolnia, mégsem tehet másként. A kényszergondolatok leggyakrabban a beszennyeződéssel-tisztasággal, fertőzéssel, renddel kapcsolatosak, de bármilyen egyéb témájuk is lehet. Gyakori, hogy a beteg szinte késztetést érez arra, hogy valamilyen módon ártalmára legyen a családjának, a gyerekének, azaz éppen azoknak a személyeknek, akiket a valóságban nagyon is szeret.
A kényszeres cselekvések jellegzetessége, hogy a beteg értelmetlenül ismételgeti ugyanazt a mozdulatot, cselekvéssort, gyakran szigorúan meghatározott rendszer szerint, akár órákon át. Rituálisan ellenőrizgeti a zárakat, a hűtőszekrényt, hogy leoltotta-e a villanyt, elég rend és tisztaság van-e, alaposan megmosta-e a kezét, stb. Gyakori a számolási kényszer, amikor a beteg úgy érzi, hogy meghatározott számban és módon kell megszámolnia bizonyos dolgokat és cselekvéseket. Ha mondjuk csak meghatározott módon és sorrendben foghatja meg a ruhadarabjait, ily módon órákig is eltarthat egy "egyszerű" öltözködés. Kényszercselekvés bármilyen téren kialakulhat, leggyakoribb a tisztálkodási, rendezgetési, gyűjtögetési, kérdezgetési, öltözködési, kényszercselekvés, de akár a ráktól való félelem miatti állandó orvoshoz járogatás is.
Könnyű belátni, hogy a kényszergondolatok és cselekvések igen nagy szorongást és stresszt okoznak e betegségben szenvedőknek. Nagyon gyakran depresszió is kialakul a kényszerbetegség mellett, de egyéb szorongásos zavar, mint pl. pánik, vagy valamilyen fóbia megjelenése is megjelenhet. Ezt az is lehetővé teszi, hogy e betegek rendszerint éveken keresztül titkolják a tüneteiket ahelyett, hogy mielőbb orvosi segítséget kérnének. Elítélik önmagukat, és félnek a környezetük elmarasztalásától is.
Elsősorban a kényszercselekvések jelentősen zavarhatják az életvitelt is. Indokolatlan késések következtében munkahelyi, párkapcsolati konfliktusok alakulnak ki, a kényszeres kézmosás miatt kisebesedett bőr, az értelmetlen szabályok szerinti rakosgatás személyes hatékonyságot rontó hatása, és még sok egyéb tényező a felelős ezért. Ma sokan a kényszerbetegség körében tárgyalják a kényszeres lopkodás (kleptománia), a kóros játékszenvedély, a kényszeres vásárlás, a hajtépegetés jelenségeit is.
A gyógyulás alapvető feltétele annak a felismerése, hogy itt betegségről van szó, és nem akarattal befolyásolható, önerőből leküzdhető gyengeségről vagy jellemhibáról. Senki nem mondaná a tüdőgyulladásban szenvedőnek, hogy "csak akard, és majd abbahagyod a köhögést, leszoksz a lázról és újra normális leszel". Sokáig nem voltak valóban hatékony gyógyeljárások, ezért elég reménytelen kimenetű betegségnek tartották ezt a kórképet.
A gyógyításban-gyógyulásban nagy szerepe van a beteg aktivitásának, hiszen legtöbbször már a kezelés menetét is a terapeutával közösen tervezik meg. Kitartással, gyakran leleményességgel és a hozzátartozók bevonásával azonban a kényszerbetegség akár teljesen gyógyítható lehet. Jó eredményeket érnek el a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés együttes alkalmazásával. Fontos, hogy a gyógyszereket (elsősorban bizonyos antidepresszív szerek) más betegségekhez képest nagyobb adagban kell alkalmazni, és hatásuk is sokszor csak hetek, hónapok múlva érvényesül. Főként a kezelés indításakor korszerű szorongásoldókra is szükség lehet. Pszichoterápia nélkül nem lehet meggyógyítani a kényszerbetegséget. Keressünk azonban olyan szakpszichoterapeutát, aki a kényszerbetegek kezelésében speciális jártasságot szerzett.